Két részesinterjúvalvezettük föl itt a TáncolóMedvén Alkonyi László nem rég megjelent új klasszifikációs térképét. Ez a térkép az ő elmondása szerint a több száz éves hagyományból kiinduló jelenkori, közösségi termőhely-besorolási munka zéró-pontja kell, hogy legyen. Egy borvidéki kultúra ugyanis alapvetően a múltjából kell, hogy táplálkozzon, ha a jövőjét eredményesen, közösségben akarja építeni. Abban az interjúban minden le van írva részletesen a miértekről és a hogyanokról, ezen a héten két részben az esemény (természetesen) dűlős borairól fogunk írni főként.

Néhány kiegészítés azért engedtessék meg, ha már a mesterkurzuson publikussá vált néhány módszertani részlet a további klasszifikációs tevékenység kapcsán. Eszerint a következő lépés egy Egyesület létrehozása lenne, melybe zömmel olyan civilek kerülnének, akik Tokaj ügyében elkötelezettek és függetlennek, elfogulatlannak tekinthetők (jogász, közgazdász, szakíró, építész stb). Ezt követően egyszerű kijelentésekre van csak szükség, kellően emelkedett párbeszédre a felek közt, ahol minden borász nyilvánosan kommunikálhatja, hogy egy adott dűlő például miért is lenne érdemes (forrásadatok, tények alátámasztásával) magasabb osztályba sorolásra. Alkonyi szerint szükség van ehhez egy egyszerű hierarchikus rendszerre, ahol nem csak az osztályok közt, de azokon belül is rangsor állítható föl (valahogy úgy kezdődne, hogy például 1. Szent Tamás: minden besorolás első osztályként említi; 2. Szerelmi hasonlóképp stb, azaz mindent a korábbi besorolások tükrében kell elkezdeni, különös tekintettel a leghitelesebbnek mondható Bél Mátyáséra). Ki kell továbbá jelölni egy számot, mely arányaiban méltó arra, hogy a legjobb termőhelyeket foglalja magába (mondjuk 50 dűlő). Így valósulhatna ugyanis meg a fölfelé klasszifikálás (pl. az negyvenkilencedik és az ötvenedik helyezésű első osztályú terület, mely évtizedek óta parlagon áll átadhatja helyét az első számú másodosztályú dűlőnek: mondjuk a Lapisnak, melyből viszont évtizedekre visszamenően ismerünk komoly referenciabort, s így elsőosztályúvá válhat). Vagyis itt a hangsúly a zéró-ponton van és azon, hogy innentől minden dokumentálva lenne. Ahogy már elhangzott: azon lehet vitatkozni, hogy a másodosztály miért nem első osztály, de azon semmiképp ne kelljen, hogy az első az miért első osztály. Az ilyen jellegű hibák buktatnának meg egy klasszifikációt, ezért nagyon fontos, milyen kijelentéseket teszünk az elejétől fogva.
Burgundiában fölvállalta a közösség, hogy a termelési felület mindössze 1.3-2 %-a grand cru (egy master of wine-nak ezt a 40 crut föl kell tudni ismernie. S miért? Mert van mögötte tartalom, eszme, kézzel fogható koncepció, melyet a generációk nem tudnak lesöpörni az asztalról, s mert ezáltal azóta viszonyítási alappá, értékmérővé váltak). Hasonló ökölszám nélkül nem igazán lehet elkezdeni a klasszifikációt más borvidéken sem, s fontos, hogy ez a szám ne legyen nagyon megengedő sem (50 első osztály a nagyjából 600 hegyaljai dűlőre vetítve már 8.3 %-ot jelent). Rengeteg a munka, rengeteg a kérdés (rengeteg a földolgozatlan forrás is). De amíg tehát nem fektetünk le fokozatosan biztos alapokat a klasszifikációhoz, nem teszünk kijelentéseket, addig az nem is tud érdemben megvalósulni. Érdekes kérdés, ki mennyire lesz ebben a munkában fogékony partner: egyesületi tagok, borértők és fogyasztók, kereskedők, s persze maguk a borászok...? Borászatból vajon az lesz-e nyitottabb, amelyik nagy vagy amelyik kicsi? Fontos szerephez fog itt jutni az is, hogy közülük melyik milyen szemléletet, eszmei hátteret, mennyire nyitott szívet és nyitott gondolkodást örökölt vagy épp hozott magával őrlángként - akár határokon túlról - tokaji pincéjébe s mivé lesz az az őrláng, ha belobban....

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak bennem a Festetics Palotában május 31-én, ahol 23 tokaji dűlő borát lehetett megkóstolni a résztvevő nyitott borászatok jóvoltából.
(Ezekről majd csak a jövő hét elején fogok írni.)

"Merjünk beszélni arról, ami a miénk. A múltról és a bennünk élő jövőről - egyszóval: jelenünkről. Keressünk, állítsunk, tévedjünk, javítsunk, s ha úgy hozza a sors: igazuljunk meg.

Jóformán mindegy, hogy mit teszünk, csak ne hallgassunk, s ne távolodjunk el saját dolgainktól.: merjünk beszélni róluk, hogy valóban a mieink lehessenek, hogy önmagunk lehessünk. Formáljuk ki szavainkat, fogalmainkat, nyelvünket, vegyük birtokba világunkat.

Tokaj mindannyiunké, dűlői mindannyiunkéi - kapcsolatban állunk velük. Elhanyagoljuk, mellőzzük, rajongjuk, tehát mindig keressük őket, ahogyan tették ezt Hegyalján 500 évvel ezelőtt is."

Részlet a HetedhétHatár téképhez tartozó könyvecske hátlapjáról