A tegnapi napra a Terroir Club igazán nagy dobással készült a 2011-es Furmint Február alkalmából is. Kató András saját bevallása szerint is az ő szerepük tényleg kicsit más kell, hogy legyen egy ilyen rendezvénysorozaton belül is. Gondoljunk csak bele: ma Magyarországon nincs egyetlen hely sem, ahol vertikális kóstolók keretein belül tudnánk referencia értékű borokat górcső alá venni, vagy akár régebbi évjáratkóstolókon részt venni. Még pincénél sem tudok ilyen lehetőségről (Alkonyi László egyes tokajwine.net-es estjei szintén valami hasonlót képviselnek pár hónapja, szerencsére mindig elegendő érdeklődővel).

Dobálózunk a nagy szavakkal (borászok nem különben): „még 15 évig nyugodtan fektessük!” Holott igencsak csekély még az 5-10 éves anyag is a kezünk ügyében. Sokszor elmondtam már, mennyire hasznos lenne sokunk számára végignézni, milyen origóból indult ki egy-egy presztízsbor karrierje, s az akkori koncepcióval hova jutott el, illetve milyenekké lettek mai változataik. Az ilyesmi különösen tisztítaná a képet a halandók számára elérhetetlenül magas polcra pozicionált vöröseinknél, melyek polci ára nem ritkán duplázódik az évek múltával (ugye nem szükséges neveket mondani...); de aszúk, illetve somlói, tokaji szárazak esetében is igen széles merítéshez lehetne mostanra nyúlni, amivel a régi idők merész becslései is szépen helyükre kerülnének.
Nem mindegyikünk teheti meg, hogy ezekből a borokból elég átfogó készletet raktározzon (hely és pénzszűke miatt). De nem hinném, hogy egy-egy rezervált karton a szebb reményű tételekből ilyen célra ne férne bele a büdzsébe kicsit hosszabb távon. A kereskedőnek is, borásznak is közös érdeke kéne, hogy legyen tehát az ehhez hasonló nagyszabású bemutatók időnkénti megszervezése (mindenféle szempontból lenne értelme). A Terroir hasonló kóstolóira gyakorlatilag napok alatt elfogynak a férőhelyek (s náluk a professzionális bortároláshoz is megvannak ehhez a legkomolyabb adottságok).

Biztatnék tehát borászokat, kereskedőket egyaránt, hogy lenne értelme több hasonló kóstolónak is. Ezen az ominózus estén újabb komoly lemaradást sikerült behozni „ősfurmint-mérföldkövek” terén. Hiánypótló az ilyesmi, - rengeteg tanulsággal szolgál az újabb rajongóknak, azzal együtt, hogy az értő közönség tisztában van vele: a megkérdőjelezhetetlen termőhelyek referenciaborai Magyarországon még csak születőben vannak, keresgéljük őket (a kezdeti esetleges bizonytalanságokkal együtt is, bár a 8-10 ezer forintnál induló szint fölött ilyesminek nem is nagyon illene lenni). Ezeknél a bemutatóknál hitelesebb alkalom nem nagyon létezik arra, hogy ténylegesen meg is találjuk őket, akár fehér, akár vörösborokról van szó (ráadásul a hitelesség részét erősíti a tény is, hogy a Terroir nem is forgalmazott soha Szepsy borokat, itt a kontextus végett mégis szerepeltek saját tételeik mellett).
Az ilyesfajta kóstolókon mindig azt a legmegdöbbentőbb látni, milyen borminőségektől indult az egész „nagy száraz furmint”-történelem (1997-ben még uniformizált tartályos tételek a megjelenő külföldi érdekeltségű pincéknél, 1998-ban kudarc, 1999-ben félédes kudarc, 2000-ben az utánozhatatlan évjárat által fölkínált első komoly siker, 2001-ben teljes kudarc, 2002-ben botritisszel sújtott kudarc után 2003-as fordulattal csak sikerült végleg elkapni a fonalat: botritisz kizárva, kénre és a furmint éles almasavjára odafigyelve, ásványosságot a háttérből előtérbe helyezve).
Az évjáratok (változatossága) alatt aztán sokat formálódtak napjainkig a borászati trendek (mert akárhonnan is nézzük, vannak és voltak ilyenek). Régen mintha a súly lett volna a fő szempont, a külföldi ítészek számára megszokottnál robusztusabb, forró években magas alkoholú, almasavbontott borokkal (esetenként túlérettséggel, melyet később kezdtek tudatosan kerülni, a jobb savak, tisztaság, ásványosság, elegancia miatt). Ez az éra szerintem a (szinte "véletlenül" kecsesebb) 5-ös, súlyos 6-os borok után nagyjából 2007-ben tetőzött, melyre a sivatagi évjárat még rá is tett egy újabb lapáttal. Aztán 2008-tól érezhető az erős elmozdulás egyfajta nemzetközi stílus felé: karcsúbb, kifinomultabb borok, élénkebb savak. Almasavbontáshoz nem nagyon nyúlnak már, inkább a maradékcukor kompenzáló szerepe jelenik meg új tendenciaként, mely főleg a 2008-hoz hasonló, nem túl meleg években adta ki a legszebb egyensúlyokat (Tokaj Nobilis Barakonyi, Királyudvar Sec). A furmint továbbra is kifejezett almasavját ezen túlmenően egyre inkább a több menetes szürettel próbálják tompítani (esetleges későbbi szüret beiktatásával az említett maradékcukorhoz is jutva). A főszerepet játszó egyensúly okán a darabos túlérettség, a magas alkohol és a fásság érzete mind inkább eltűnik a furmintokból (Demeter Zoltánnál különösen, de Szepsy István 2008-as dűlős borai is mintha más elveket követnének). És úgy egészében elmondható, hogy a természetesség válik egyfajta fő szemponttá (vadélesztők, enyhébb vagy szinte zérus fahatás, nem irányított erjesztés, kevés kén, és mindenek fölött álló dűlőkarakter).
Végül eljutottunk a legcsiszoltabb 2009-es (s 2011-es?) borokhoz (különösen: Demeter Zoltán Veres és Kakas, de befutnak mikrotételek is: Gizella Szil-völgy, Bott és Kikelet borok), melyek még ugyan nagyon fiatalok, de stílusformáló hatásuk érezhető. Számos remek borász dolgozott azon, hogy eljussunk a mai borminőségekig, fölösleges sorolni őket.
Nevezhetjük mindezt tehát bátran fejlődésnek. Alig több, mint egy évtizedről beszélünk ezen a műfajon belül, palackos tételekről pedig még rövidebb idő óta! Biztos, hogy a vegyes nemzetközi visszhangok, a nemzetközi elvárások is formálták a tokaji borokat az elmúlt pár fontos évtizedben, különösen a kezdeti időkben volt ez fontos. Az idő egyébként láthatóan a 2005-ös, 2006-os tételeket is igazolta azért. Egyértelmű, hogy e borok nagy része örömöket okoz 6-7 esztendősen is. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az érezhetően filigránabbra, vibrálóbbra, könnyedebbre (modernebbre, nemzetközibbre) hangolt 2008/09-es borok például mivé fejlődnek ehhez képest! És ha már a furmintról beszélünk, soha nem szabad elfeledkeznünk Somlóról sem, ahol némely pincék mélyén bizony ugyancsak megszületett a komoly borminőség.
(Bár régebben nem értettem egyet azzal a pár hete is előjövő Borbarátos teóriával, hogy 'a száraz bor mellékterméke az aszú és nem fordítva'; mára azt hiszem, még inkább megértettem Alkonyi László ezen elméletét: édes tokajiakra továbbra is nagyon kicsi a piaci igény, - nem lehet velük átütő nemzetközi sikereket elérni. Ha viszont sikerül referencia értékű, szélesebb rétegek számára is érthetőbb száraz termőhelyi borokkal egy-egy dűlő értékét megvilágítani, akkor később talán ezeken a területeken át újra helyzetbe hozhatók lennének az aszúk, szamorodnik mint a száraz borok parallel dűlős párjai. Ez azonban egy igen hosszú folyamatot vetít előre. Bízom abban, hogy a furmint fajta, a dűlők és boraszaink is valóban készek e komoly feladatra.)

Holnap tehát jönnek az útkeresés fő korszakból származó 2005-ös, 2006-os furmintok!