Egy ilyen csapnivaló évjárat után nem tudom, mennyire érdekes kérdés ez. Nem tudom azt sem, hogy drágulást hoz-e magával 2010 vagy sem, de az biztos, hogy sok érdekes tapasztalat előtt állunk, hisz a remek 2006/07/08/09-ből sok komoly „nagybor” készült (vagy készül kiröppenni) a hazai pincéktől. Bizonyára árban sem fognak visszafelé elindulni. Újabb régóta kerülgetett kérdés a hazai borok árazása, árszínvonala, valós értéke. - Régóta pedzegetett költői/kevésbé költői kérdés, melyet föltesz (magának, egymásnak) nem csak a fogyasztó, de a kereskedő, vendéglátós, sőt olykor borász is. Az, hogy egyes dél-pannon borászok elszálltak árban csúcsvöröseikkel ma már egyrészt közhely, másrészt nem kell Villányba utazni föltétlenül, hogy 5 számjegyű árral fölvértezett palackokat találjunk. Hovatovább a „fehérborászokat” is utolérte a nagyzolási hóbort...ha egyáltalán annak kell ezt hívnunk... Egyúttal tartozom egy vallomással is. - Alkalmatlan vagyok arra a feladatra, hogy megválaszoljam a címben föltett nagy kérdést, de örülnék, ha vitaindító tudna lenni ez a poszt.

Az ár önmagában nem értékmérő, mégis szimbolizál valamit, talán a presztízst, amit egy nagy, avagy nagynak szánt bor képvisel (hagyományai révén...?). Nagyjából a 90-es évek vége felé jelentek meg hazánk első presztízsterméknek szánt borai (ki-ki döntse el maga, valóban azok lettek-e): Kopár, Bock barrique cuvée, Duennium stb (mondjuk). Innentől követhető nyomon pályájuk, érlelhetőségük és persze az is, hogy valóban olyan nagy borok-e, mint amennyit kérnek értük. A rendszerváltás utáni első borírástudók futottak bele pár csalfa ígéretű, nagy árú borba, melyek aztán csalfa ígéreteiket nem látszottak beváltani.
A trend nyilvánvalóan a nagy vörösborok, a presztízsborok hazájából, Franciaországból gyűrűzött ide hozzánk (ahogy a világ más részeire is, gondoljunk csak Kaliforniára, Argentínára vagy Új-Zélandra). Talán tényleg nincs is ebben semmi ördögtől való: „Ha egy bordói csúcsborért elkérnek többszáz eurót, akkor adott esetben ennek a töredéke nehogy már sok legyen egy hasonló gonddal, odafigyeléssel, válogatással, hordóráfordítással, szőlészeti és borászati munkával fölépített magyar borért, melyből ráadásul jóval kevesebb is készül sokszor!!” Az igazolást természetesen a (nemzetközi merítésű) vakkóstolások hozhatják meg leginkább: és tudjuk több ilyen kóstolási leírásból is, hogy nincs szégyenkezni valónk. A borászoknak sincs szégyenkezni valójuk, hisz (akár a feljebb említett) nagy évjáratú csúcscuvée-k jelentős része ma már sokszor a pincénél vagy előjegyzésben elfogy.... Joggal tehetnék föl a borászok a kérdést: „akkor miért adnák alacsonyabb áron?”. Bizonyíték mindez arra, hogy valóban elkezdődött a presztízsborok fölépítése, bár tény, hogy nem mindenkinek sikerül ez azonnal. Sokszor dühítő tud lenni, amikor egy pár éves borászat azonnal kihoz 2-3 féle 12.000-es csúcsbort is, holott valós tapasztalatokat, mérhető potenciált vagy referenciákat nem tud fölmutatni a borász.
A presztízsbor ugyanakkor egy sokkal inkább előre mutató „dolog”... hosszútávban mérhető a megtérülése. Nem gondolkozik ma már egy pince sem 3-4.000 Ft-os felső árlimitben, mert a nagy (francia) borvidékeknek sem a 10 eurós borok hozták meg a világhírnevet, hanem olyan ikonborok, mint a Lafite, Margaux, Petrus, Romanée Conti, Dom Perignon, Chablis, LAN, Barolo vagy akár Mosel, Napa-valley, Barossa, Marlborough stb. Ma már ezekre a nevekre szinte a világ minden táján fölkapja a fejét a borértő, helyesebben fogalmazva: ezekre a nevekre kapja föl a fejét minden borértő a világon. Az is tény, hogy ezek a borvidékek, s annak borászai sok esetben évszázadok alatt, szigorú eredetvédelemmel jutottak el idáig (hol vagyunk mi attól...?), ám ismerünk számos példát, újvilági borvidékeket, borokat (Opus One, Cloudy Bay, Grange), ahol sok esetben francia árakat megközelítő borok már mindent bizonyítottak (vakkóstolón, években, eltarthatóságban, komplexitásban stb). Valószínűsíthető, hogy a mi derék borászaink is, ezt a sok évtizedes munkát kívánják elkezdeni, előkészíteni Magnificokkal, Solusokkal, Phantomokkal, Primariusokkal és Electusokkal. - És miért ne tehetnék? Ebből az aspektusból teljesen logikusan levezethető folyamatról van szó (mely ugyan nyilván a távoli jövőbe tart).
Aki nem tud olyan mélyre nyúlni a zsebében, az ágál ez ellen, nem érti, s nem is akarja megérteni, hogy egy tokaji száraz bor miért kerül 7-10.000 HUF-ba. Ma azonban már észre kell vennünk, hogy fehérborokban egyébként is erősebbek vagyunk, másrészt Tokaj és Somló szerepe a világhírnevünk kivívásában/visszaállításában nélkülözhetetlen...amihez ismét szükség van ikonná vált tételekre (Szerelmikre, Szent Tamásokra vagy Hollóvár Hárslevelűkre). Még nehezebb kérdés az aszúboroké és a komolyabb késői szüretelésű cuvée-ké (már csak azért is, mert nem nagyon van rá mérhető nemzetközi kereslet a száraz vörösborokkal szemben). Találunk ma már nagyon finom aszút 6000 alatti áron (Royal Tokaji), de találunk ugyanilyeni időset, ugyanilyen puttonyszámmal közel 30.000-ért is (Királyudvar, Szepsy István, Demeter Zoltán). Tény, hogy utóbbiak viszont csakis saját területről, sok esetben annak is egy meghatározott, első osztályú dűlőjéről származnak, limitált palackszámmal, de a szórás itt is igen nagy, eligazodni legalább annyira nehéz. Tokajban még inkább érezhető, hogy nem is csak a borvidék, de azon belül az értékes termőhelyek megvilágítása lenne a másik fő cél! Hiszen a világ nagyjai közt is sok esetben a termőhelyek kezdenek ikonokká válni (pl. Mountmains Chablis-ban). Ikonborok nélkül tényleg hiába várjuk, hogy akár a Nagy-Eged, akár a 2000-ben először villantó Úrágya-dűlő valaha is megtapad a hazai (és a külföldi) fejekben.
Tény az is, hogy elszaladt a ló a legtöbb borvidéken. A nagyok hátán sokan próbálnak fölkúszni és - sokszor irreálisan követve a klasszisok árait - próbálnak szelethez jutni a tortából, de ezen kár keseregni, bizonyára határainkon túl, másutt sem jobb a helyzet etéren. Nem túl jó politika az sem, ha nettó hülyének nézik az embert, és egy nagy nevű borászat - mert épp meg van szorulva -, fogja magát és minden borának az árát 30 %-kal fölemeli (szomorú példa az elmúlt hónapokból).  Legyen a bornak egy körülhatárolt ára, fix értéke, melyet sem ideiglenes akciók, sem más körülmény nem visz semmilyen irányba! Körültekintésre ilyen borok választásakor mindig nagy szükség van, a világ minden táján, így Magyarországon is. A kereskedő szól belőlem bizonyára, de eleinte amennyire nem tud napirendre térni az ember a drága borok fölött, végül annyira képes beletörődni, elengedni a sok brutálisra árazott, mégis olykor érdektelen tételt a füle mellett, és kiszűrni azt a 2-3 bort, ami valóban érdekli közülük. Nagyon érdekes, és régóta kutatott terület a Kopár-dűlő, minden újabb évjárat egy újabb tanulmány, amivel gazdagabbak leszünk, de még izgalmasabb, számomra még nagyobb lehetőséget rejt az Ördögárok, melynek levét sokszor fele árban kortyolhatom. Nagyon érdekes és gazdag bort ad a mádi Szent Tamás-dűlő is, de nekem mégis több örömet okozott akár a fele annyiba kerülő Nyúlászó 2007, vagy akár Demeter Zoltán Verese 2008-ból. Mindezeken felül a drágulási folyamat is tetőzik valahol.

Számomra így válik követhetővé a folyamat, ami 10 évvel ezelőtt vette nagyjából kezdetét hazánkban borárak tekintetében. Egyértelmű, hogy minden drága bornál van mindig jobb vétel, jobb ár-érték arány stb. Az is napnál világosabb, hogy nem áll rendelkezésünkre versenyképes mennyiség (holott vevőt talán már lehetne találni külföldön), illetve gyenge a fölhozatal középárú, sőt alsópolcos borokból is. Mégsem jelenti mindez azt, hogy meg kéne rekedni a borászatoknak a 4000-es árlimitnél. Az elmozduláshoz, az elinduláshoz emblematikus tételek is kellhetnek, ezeket pedig időben el kell kezdeni megteremteni, biztos alapokra helyezni.

(Nagy kérdés, de talán aktualitása még kevés, mennyire jut el a külföldi értők fülééig egy nagy magyar bor híre, szele. Nyilván most még nem nagyon. Van egy réteg hazánkban is, külföldön is, akiknek teljesen mindegy, mi van a palackban, ha van egy hangzatos neve, és borsos az ára, akkor azt „Meg kell venni!”. Borsznobok, borjedik, önjelölt gurmék mind az ilyesmire vannak „ráállva”, ám hazugság lenne azt mondani, hogy nincs nekik pozitív hatásuk is. Tetszik vagy sem, ők tesznek híressé, eladhatóvá egy presztízsterméket. A királynők, cárok, elnökök, popsztárok, vagy épp celebek sem értenek jobban a borhoz, mint egy átlag műkedvelő, rajongó, mégis, ha valamiből az ő poharukba is kerül, akkor abból jó eséllyel sikertermék lesz (Champagne, Cognac, Whisky, de ugyanígy borok is). Minden külföldi női magazinban, divatlapban van elszórva minimum 3 oldalnyi, trendire hangolt Champagne reklám. A sikerhez vezető útnak ezt a kevésbé gusztusos állomását nehéz megkerülni. Persze nem mondom, hogy a magyar borra pont ez az út várna majd (ha vár egyáltalán valamiféle dicsőség felé vezető út), de az is tény, hogy az ilyen és ehhez hasonló modellhez kellenek a drága borok is (ahogy persze kellenek hiteles borászok, hiteles fajták, hiteles termőhelyek és komoly borok is, ezt egy pillanatig nem lehet vitatni)! A mi boraink a birtokszerkezetek miatt eleve kis területről, kis palackszámban készülnek; a százszor ennyi palackszámban készülő nagyon jó chilei nyilván fele ennyiért is eljut a megfelelő poharakba, nekünk tized akkora területről, töredéknyi mennyiségű borból sajnos másféle utat kell választani, másféle árakkal.)