Bacsó András életművének margójára (#1)
Egy igazi forradalmár figura köszönt el nem rég
Legendás hegyaljai egyéniség, igazi forradalmár búcsúzott a szakmától az év elején. Nézegettem a híradásokat Bacsó András nyugdíjba vonulása körül és meglep, mennyire semmitmondó a többségük és lózungok közepette mennyire mellőzik többnyire a lényeget, a valódi érdemeket. Attól tartok a boros közvélemény jelentős része távolról sincs tisztában azzal ki is Bacsó András, a Tokaji Állami Borkombinát utolsó igazgatója, az Oremus későbbi birtokigazgatója, aki nem csak a borvidéki és az aszú körül rendszerváltás egyik kulcsfigurája volt, de a külföldi befektetéssel létrejött hegyaljai nagyborászatok megjelenésének egyik legfőbb koordinátora is. A teljes Bacsó-portré a Tovább gombra kattintva érhető el.
Borkombináttól a rendszerváltásig
Kevésszer kerül szóba, de a (Kossuth Lajoshoz hasonlóan) monoki származású Bacsó András (1953) maga is a valamikori Tokaji Állami Gazdaságnál kezdte pályáját (igaz a kutatóintézetben szerette volna szíve szerint) köszönhetően francia nyelvtudásának. Azt tudjuk, hogy a borkombinát óriási palackszámokkal és bizony sok esetben erősen vitatható minőségekkel látta el többek közt a keleti piacokat is tokajival. Bacsó András mégis szívesen emlékszik vissza a francia expok idejére, amikkel nem csak lehetőséget kapott, hogy bizonyítson, de kinyílt számára egy olyan világ, melyből akkoriban csak kevesen inspirálódhattak testközelből a népköztársaságból (a francia eszmék pedig sokszor okoznak forradalmi hevületet bennünk). A pályakezdő borászból hamarosan osztályvezető, a rendszerváltásra pedig vezérigazgató lett.
A reset gomb megnyomása
A borkombinát 1989 után Tokaj Kereskedőház néven folytatta működését (máig állami tulajdonban, immár Grand Tokaj néven), és a rendszerváltás után több féle forgatókönyv felmerült, hogyan lehetne/kellene a felszabaduló hatalmas területeket, ingatlanokat, gazdasági épületeket, esetenként nagy értékű műemlék jellegű kúriákat hasznosítani a privatizáció útvesztőjében. - Bacsó András három évet töltött ezzel a komoly feladattal. Azt tudjuk, hogy akkoriban tőkeerős magyar befektetői háttér ehhez nem volt jelen kellő potenciállal.
Alapvetően két forgatókönyv merült fel a legenda szerint: szó volt arról, hogy egy az egyben egy befekettőnek adják el a területeket (de pl. Bacsó maga is elmesélte egy interjúban, hogy egy Champagne-i cég 600 hektáros mádi birtokot vett volna, azzal a feltétellel, hogy a tokaji pezsgő névhasználatát kizárólagosan megkapják 10 évre, de ebbe Bacsó nem ment bele és így hiúsult meg az üzlet). A másik lehetőség az volt, hogy bordói chateau-k mintájára jöjjenek létre birtokok, melyek mind egy-egy nagyobb, egybefüggő termőhelyet ölelnének fel. Miközben többtucat különböző mértékben potenciális vevővel kellett tárgyalni, hosszasan egyeztetni, közvetíteni, hirtelen ott állt Bacsó András a frontvonal kellős közepén, és bizony bírálták is élesen, hogy eladja a “hegyaljai királyságot”, himnuszunk nemzeti kincsét, Tokajt (a valóság mostanra persze világosabb/sötétebb, mint valaha: e királyság kb. felén zajlik még mindig bortermelés változó minőség mellett, és a történelmileg kiemelt dűlők 10 %-a sincs külföldi kézben).
Bacsónak mennie kellett. A hatása azonban hosszú időre meghatározta ennek a borvidéknek az arcát. Elsősorban azért, mert ezzel a “revitalizált birtokszerkezettel” jött létre többek közt a francia *Disznókő, a Pajzos és a Chateau Megyer, megjelent a Schlumberger (aki később eladta hegyaljai érdekeltségeit), az ugyancsak francia érdekeltségű Hétszőlő (egy speciális, később kis híján botrányba fulladt földbérlettel alakult meg), és spanyol tőke révén (az épp új értékek után kutató Alvarez család, Vega Sicila) a tolcsvai Oremus is az egyik korai hullámban került megalapításra. Bacsó az összes befektetőt ismerte, hisz zárt ajtók mögött tárgyalt velük, utóbbihoz tanácsadói megbízással került végül (ez lett második és alighanem egyben utolsó munkahelye).
Az aszúnak meg kell újulni!
Másodsorban pedig azért volt meghatározó Bacsó jelenléte a 90-es években Hegyalján, mert egy másik fontos paradigmaváltásnak is a motorja volt, ez pedig a borvidék ékkövének, a tokaji aszúnak forradalmi megújulása volt. A világ és a magyar fogyasztók is jól ismerték a megbarnult, szénné oxidált, keserédes tokaji ízt, ahol még az avinálás is elfogadott volt, az évjáratok házasításáról nem is beszélve, de a külföldi tőkével megalapított birtokok egyetértése mellett ekkor született meg az a közmegegyezés is, hogy ezt a bort így soha nem fogja megszeretni a világ, nem lehet eladni, tehát változnia kell. 1991-ben eltörlik az avinálás (alkoholozás) lehetőségét, illetve pár év múlva a tokaji aszú csakis évjáratazonos szemek és alapbor felhasználásával készülhet. Noha az országos borminősítő intézet eleinte páros lábbal rúgta ki az így magasabb kénszinttel palackozott, aranysárga és friss, citrusos aszúkat (Disznókő, Oremus, Hétszőlő stb), néhány év után enyhült ez a feszültség, ami valóságos forradalmat jelentett minőségben, sokunk örömére (illetve nagyobb elismertség, igaz beszűkült piaci lehetőségek mellett).
(A teljes képhez persze hozzá tartozik, hogy - nem feltétlen csak a borkombinát holdudvarához tartozó - akkori szakmabeliek közül többen is tartották magukat ahhoz a vélekedéshez, hogy ez az új édesborkészítési iskola, magasabb kénnel egyfajta francia stílus és a tokaji édesborok soha nem a kén, még csak nem is az alkoholozás miatt voltak stabilak; anélkül is stabilak voltak már a 300-400 éves hagyomány szerint is és azokhoz az értékekhez is vissza lehetett volna nyúlni, de a kocka el volt vetve: ki lett mondva, hogy a tokaji édes borok új korszaka beköszöntött, barackossággal, modern frissességgel, savakkal, mégis hosszú eltarthatósággal.)
Az Oremus-jelenség
Mindez már az Oremusnál töltött első évek fejleménye volt persze, ahol Bacsó fél év után vállalta el a Vega Sicila felkérését, s hamar kiderült, hogy a spanyolok elismerik kvalitásait, vízióit. Hagyták is dolgozni, haladni a közösen kijelölt utakon, újabb és újabb dűlőkön, bortípusokon keresztül. Világosan látható volt mindig az, hogy ennek a vezetőnek soha nem az egyéni érvényesülés volt a fontos, hanem a közösen elért sikerek, kimért, csendes munka révén.
Ha az Oremusra gondolunk ma, akkor általában 3-4 nagyon stabil brand jut az eszünkbe, amik láthatóan profin ki vannak találva és definiált stílussal bírnak a piacon, hisz 25 év alatt lettek megalapozva és bizony komoly volumenben kell tudni érvényesülniük a világpiacon. - Ha jó ár-érték arányú édes szamorodnira kéne visszaemlékeznünk, szinte biztos, hogy mindenkinek van legalább egy Oremusos emléke. Ha 3-6 puttonyos aszúkról van szó, az Oremus ismét nagyon stabil és felismerhető karakterként elsők közt jut eszünkbe. Aki kóstolt már olyan exkluzív ritkaságokat, mint egy 1972-es Oremus aszú (nyilván a borkombinátos készletekből kimentve) vagy egy szép Oremus eszencia, azt élete végéig elkíséri az élmény. És itt nincs vége a sornak...
A borvidék egyik első száraz bora
Ugyancsak méltatlannak érzem, hogy többnyire csak Mádról beszélünk, ha a borvidék száraz boros újhullámának hajnala kerül szóba, az Oremus pedig sokaknak érdesboros borászatként él a fejében (igaz, a száraz bor náluk sosem emelkedett fókusztermékké). Bacsó András az Oremusszal már a 90-es évek közepén dolgozott egy birtokfurminton, ami hordós és botritisz nélkül jeleníti meg a palackban Hegyalját a fő szőlőfajtán keresztül.
Remekül példázza a következő anekdota, hogy a Vega Siciliánál hogyan is történik a brand-menedzsment. A legenda szerint az első Mandolás házasítása előtt Alvarezék ezeket a szavakat intézték Bacsó felé: “jól gondolja meg már itt az elején, mit is hoz ki belőle, mert ez a bor 100 évig ilyen lesz”. Több évtizeden át zajlott egy furmint-szelektálási és újratelepítési program is az Oremusnál, mellyel mára sikerült megtalálni ennek a változatos fajtának azon verzióit, melyek a leginkább alkalmasak nagy borok készítésére.
(Külön meg kell említeni a Mandolás magnum verzióit is, melyek számos évjáratban igen szép meglepetésekkel szolgáltak sokunk számára a furmint eltarthatósága kapcsán: a magnum-hatás a furminttal is bizonyságot nyert, mennyire szépen működik.)
A folytonosság fontos részeként egyszercsak visszavonulni...
Azt évek óta lehet sejteni, tudni (még mozifilmben is elhangzik főhősünktől), hogy egyszer minden életmű eléri azt a pontot, hogy a stafétát át kell adni. Ifjabb Bacsó András neve merült föl a szóbeszédben, aki a Mandolás legutóbbi évjáratainál és más boroknál is már aktívan jelen volt a tolcsvai pincében (fontos bordói, burgundi és persze spanyol kitérők mellett). A lefektetett alapokon haladva végül birtokigazgatói szerepben Kindl Róbert viszi tovább a teendőket, Bacsó András pedig egy “száraz hattyúdallal” búcsúzik, a Petrács-dűlő borával (a 2018-as Mandolás pedig első magyar száraz fehérborként került be a Wine Spactator Top100-as listájába nem rég). Furmintfan testvérünk jóvoltából egy exkluzív időutazás következik Oremus Mandolásokkal és persze a Petráccsal, hamarosan….