Egy hihetetlen borásztörténet/#2
Zsirai Kata: Apjalánya
Kedves Gergely,
Nagy öröm volt számomra, hogy engem is felkerestél, hogy írjak le egy olyan történetet, amely számomra fontos, érdekes. Nagyon sokat gondolkoztam, mi is történt velem azalatt a kis idő alatt, amióta ténylegesen a borászattal foglalkozom, hiszen jelenleg még csak 1 év 3 hónapos a borász karrierem. Azonban tényleg nagyon sok minden történik velem és minden egyes munkatársammal nap mint nap a Pincészetünk életében. Tehát elég nehéz volt kiválasztanom a legjobbnak ítélt történetet. Úgy döntöttem, egy olyan sztorit fogok elmesélni, ami számomra volt meghatározó, remélem nem csak nekem érdekes:
Tavaly szeptemberben, pont a szüret előtt költöztem fel Mádra, itt található Pincészetünk központja. Mint az iskolapadból frissen kiesett borász kerültem ide, annak reményében, hogy elméleti tudásomat a gyakorlatban is kamatoztathatom. Borászunk, Tóth Csaba vett a szárnyai alá, azóta közösen dolgozunk, döntünk a szüret alakulásáról, a borok készítéséről, a pincészet mindennapi dolgairól. Így alakult, hogy már a 2013-as évben is együtt határoztuk meg a szüret mikéntjét.
Szép évjárat volt, kiadós termés, sok aszúszem. Ennek okán többször is szüreteltünk ősszel, ügyelve arra, hogy változatos borokat készíthessünk.
Az utolsó szüretünk november 18-án kezdődött. A november már eléggé nedves hónap volt, így nehezen sikerült kitűzni a szüret megfelelő időpontját. Mivel bíztunk abban, hogy sok és jó aszút szüretelhetünk, elég sok szőlő kint maradt novemberig. Tudtuk, hogy az eső miatt nem sok időnk van a maradék szőlő összegyűjtésére, így rohamtempóval, és rengeteg segítő kézzel álltunk neki az utolsó szüretnek.
Az előrejelzések szerint 3 napunk volt, és az utolsó betervezett napon, november 20-án 3 dűlőben is folyt a munka. Hatalmas szervezés, logisztika, rengeteg közremûködô ember kellett mindehhez. Amíg én az egyik csapattal a Betsekben szedtem a furmintot, addig Csaba irányításával a Padihegyen folyt a munka. Aztán Csaba felhívott telefonon, hogy mi legyen azzal a bak művelésű szőlővel, ami a hegy tetején van, beszéltünk róla, hogy érdemes lenne külön válogatni. Bár tudtam, hogy nagyon szorít az idő, meggyőztem őt, hogy szedjék külön ládákba. Még este fél5-kor, szinte sötétben rohantunk fel-alá a szőlőben, hogy leszedjük az utolsó fennmaradt fürtöket is. Amint felpakoltuk a teli ládákat az utánfutóra, igyekeztünk is a feldolgozóba. Ahogy beértünk, és nekiestünk a bogyózásnak, nekiállt szakadni az eső.
Óriási megkönnyebbülés volt, hogy időben befejeztük. Ám a késői beérkezésnek köszönhetően még másnap is válogattuk az aszúszemeket a behordott szőlőből. Nem maradt ki a sorból a nekem félrerakott pár láda sem. A 100%-ban furmintot termő, hagyományos művelésű tőkékről összesen 17 láda szőlő került le. Elhatároztam, hogy az ebből származó bort én készítem… Apunak. Ugyanúgy, ahogy ő is tette volna: 6 órás áztatás után hordóban erjesztve, és több mint 8 hónapot hordóban érlelve született meg a mintegy 173 palackos tétel, amely az apjalánya nevet kapta.
Ezt a bort Édesapánk ihlette; a remény, hogy méltón folytathatjuk hitvallását, és ezzel emléket állítunk neki.Nekem ez életem egyik legmeghatározóbb borászati eseménye. Ez az első, általam készített bor nem csak egy általam is irányított, kemény és kimerítő novemberi szürethez, de Apu által belém nevelt hagyományok tiszteletéhez is köthető. Örök élmény marad számomra.