Lőrincz György nagyot és merészet álmodott a Nagyegeden. Pontosabban mostmár ott is. Mária szobor, tudatos új telepítések, nagy fehér és persze nagy vörösborok képét előrevetítve. A St. Andrea nagyjából 2006-2009 körül került igazán a figyelem középpontjába, ami persze nem jelenti azt, hogy ma ne venné körül nagy érdeklődés rezdüléseit. Volt közben nem egy kiváló Merengő, megbízható Áldások, vidám Kutyafáják, csillaggá alakult Napborok, majd emlékezetes kadarkák és dűlős fajtaborok után egymás után érkeztek a bikavérek, főként superiorok. Itt van az első grand superior is. Az újonnan épülő brand ára okozott is sokféle reakciót… Bár talán annyira nem is volt zajos visszhangja a 26ezres árnak, mint amennyire lehetne (vagy lett volna mondjuk tíz-tizenöt éve). Talán már túl vagyunk azon, hogy egy bornak az ára tarkón vágjon minket. Facepalmozó-szkeptikusok úgyis lesznek mindig, ahogy kíváncsi hedonisták és rajongók is; a borok pedig így vagy úgy, de mindig megtalálják a maguk végső, méltó helyét. Megérkezett tehát közénk a Nagyeged Bikavér Grand Superior első évjarata mint a legdrágább magyar vörösök egyike:

Bőrös, puskaporos, ásványos, sós illat. Gyümölcsből aszalt szilva és szeder (nyáron tiszta a feketeribizli-koncentrátum volt). Nem agresszív, nem erőszakos. Sem a hordó, sem a likőrösség, sem a túlextrahált típushibák nem mutatják a fájóan gyakori túlkapásokat. Az íz tömör, de nem tolakszik közhelyességgel vagy durvasággal. Nagyon finom a tannin, sok a gyümölcs, pont jól kíséri le a fa is a végét. Hosszú, telt idomú bor, egyelőre több gyümölccsel, kevesebb fűszerrel, de hangsúlyozandó: szépségből és eleganciából építkezik, s nem mázsás súlyokból (pedig alkoholja tizentötfél).
A burgundiai-stílusú árképzésen persze lehetne hosszan vitatkozni. Vagyunk-e már borügyileg ezen a szinten? Eger van-e már ezen a szinten? Vagy a Nagyeged van-e már ekkora cru? Ez a bor nem fog és nem is akar ezekre a kérdésekre választ adni. Egy borász pillanatfelvétele a nagy terroir nagy borárol. 

Lehet persze osztani, szorozni, mennyi átlagos/komolyabb bort meg lehetne venni a Nagyeged árából. Kérdés, hogy jó-e ez a megközelítés. Leginkább a tudatossághoz kapcsolom hozzá fejben ezt az árat (Egerben pedig tudatosság terén akad keserv, épp elé...). Intelligensen megformált bor ez, mely szerencséjére rácáfol a legtöbb indokolatlan, magamutogató, magyar vörösboros jelenségre, mely annyi keserűség, félresiklott párbeszéd forrása volt az elmúlt években. A magyar vörösborok örökös ellentmondása ebben a borban lehetséges nyugvópontra lelhet: mégis mitől olyan drága az, amit nehéz meginni? Nos, ezt a nagybort nem nehéz meginni, sőt nagyon jó érzéssel tölt el inni. Nevében pedig nem a mitológiákból összelopkodott, öncélúan hangzatos lózunggal akar branddé válni. Nem önmagának, vagy egy pár évtizede aktív borásznak szeretne szobrot állítani, hanem egy termőhelynek. Eger és hazánk egyik legjelentősebb terroirjáról, a Nagy-eged-hegyről ad hírt a világnak. Talán ez is jelent valamit. 7+